Ez egy korábbi írásom, kicsit más a témája is, de úgy gondoltam megosztom Veletek. Azt hiszem még mindig aktuális. Vagy már megint..

Én biciklis vagyok, nap mint nap tekerek. Na most asszem aki biciklizik, tudja miről van szó. Minden nap extrém sportolok. Felülök a bringámra, már megnő az adrenalin szintem, aztán nekivágok. Ismeritek azt az érzést hogy: MEGCSINÁLTAM!? Na ez is pont olyan. Minden nap egy kihívás!

Szóval ezen a szép és izgalmakkal teli napon is így történt. Felpattantam a lovamra és gyí!

Hogy megértsd a történést adok neki címet:

Biciklisek vs. Autósok 

avagy, Undok Ondok és a Biciklis állat rövid, de roppant izgalmas története

Főszereplők:

Autósok: Ond és Ondné (Ondok)

Biciklis állat: Én lennék

Mellék szereplők:

két Gyalogos Kalandor

Szóval tekerek szabályosan a bicikli úton, úgy ahogy azt kell. A nap süt, adrenalin szintem a egekben, és közeledek a legizgalmasabb gyalogátkelőhelyemhez. Tényleg izgalmas. Minden nap kíváncsian várom, vajon miképp fogok rajta átkelni.

Vázolom! Ez egy több sávos úttesten heverő zebra, lámpa nélkül, ahol mindenki azt gondolja, hogy neki, és csak is neki van elsőbbsége. A „mindenki” alatt értsd, hogy rengeteg autó és sok gyalogos. A zebra pedig egészen egyszerűen fehér aszfalt rajznak tűnik, amit valami huligán oda grefitizett.

Két dolog történhet. Az 1. a gyakoribb.

Szóval az 1.

Ott állsz és vársz, csak vársz…még mindig vársz….mire végre egy autós elenged. Te nagy bátran nekiindulsz, és hidd el kell hozzá bátorság, lévén ez egy több sávos út, oda vissza. Igen tudom, van egy mesekönyv a kresszről, mindenki olvasta, de senki nem vette komolyan, ergo maradt az extrém sport.

Szóval nekivágsz, gyalog a bicidet tolva és reménykedsz. Néha megállsz a zebra különböző pontjain, na nem pihenni, hanem hogy elengedd az „állatokról” „(rólam és a zebráról) tudomást nem vevő autósokat. Közben kedves édesanyján elmélkedsz, és egy gyönyörűen megmunkált népművészeti agyagedényen. Ezzel a csodálatos gondolatsorral szinte egy időben megemeled jobb kezed, könyököd behajlítod kb. 90 fokban és ökölbe szorított kezecskédből óvatosan előbújik középső ujjacskád, mintegy kifejezve a benned dúló érzelmeket. Ebben a sokszínű érzelem kavalkádban egyszer csak azon kapod magad, hogy lám, élve  átértél a másik oldalra.

Ott aztán felpattansz a lovadra, és vágtatsz kb. kétszer gyorsabban, mint a zebra előtt. Mondhatni megtáltosodsz.

Ez mindennapi történés, szinte már rutin.

Néha vannak változások, amik határozottan megszínesítik a napomat.

Ez a 2. lehetőség:

Ez egy egészen új élmény a közelmúltból. Egy igazi gyöngyszem, mely határozottan beragyogja az autósok és biciklisek/gyalogosok közti felhőtlen, már-már idilli kapcsolatot.

Történt a héten, hogy én a biciklis állat tekerek szabályosan, ahol és ahogyan kell. Odaérek kedvenc zebrámhoz, leszállok a lovamról. Látom ám, hogy két gyalogos kalandor elindult a szemközti oldalról. Ennek megörülve én is bele vetettem magam az extrém sportok tengerébe, és nekiindulok. Ők kb. 2/3 részét letudták a kihívásnak, én kb. 1/3 részen tartok, mikor elhaladtunk egymás mellett. Egymásra néztünk. Az én arckifejezésem és tekintetem azt üzente nekik hogy „ez igen, mindjárt megcsináljátok” az övék meg „kitartás, meg tudod csinálni”. Szóval így suhanunk el egymás mellett, és mire elhittem volna hogy igen, mindjárt megvan, befut egy autó az egyik sávba. Elbizonytalanodtam kicsit, de aztán a sofőr- ő Ond – kiszólt az autóból, kezével intve hogy

• Akkor tessék parancsolni.

Én mosolyogva vissza szólok:

• Köszönöm.

és tolom tovább a biciklit,

Mire azt gondolnád, hogy egy tündérmesébe csöppentél ahol a szereplők kedvesek, figyelmesek, segítőkészek és törődnek egymással, felfigyelsz egy hangra, és egy égtelen dühös emberre Ond mellett. Igen-igen Ő Ondné! Úgy üvölt és mutogat Ond mellett, mint akinek teljesen és végérvényesen elmentek otthonról, és soha, de soha többet nem jönnek haza. Csak néztem, és nem értettem. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy ez a lelkes gesztikulálás és égtelen visítás nekem szól. Na addigra teljesen összekevertek Ondék, tehát fogalmam sem volt hogy vajon mit csinálok rosszul, itt a zebrán bicimet tolva? Mindezt úgy, hogy Ond elengedett és már megtettem utam 2/3-ad részét. Ja és csak a rend kedvéért, én voltam itt előbb.

Mivel nem értettem Ondnét csak néztem…és mosolyognom kellett az egész szitun. Ott van Ond, aki tök nyugodtan ül, már-már szobor állapotban Ondné mellett, aki viszont mint egy eszelős mutogat, kapálózik és visít. Mintha két külön időben és térben léteznének. Ez elég vicces volt és mint ilyen, megkérdeztem Ondnét hogy:

• most mi van?

Ond még mindig szobor állapotban, Ondné kifakadt, mint egy gennyes pattanás és úgy üvöltött és mutogatott felém, hogy azt már nehéz lehetett volna félre értelmezni.

Átértem a zebrán, de Ondné még mindig agyvérzés közeli állapotban visít.  

Aztán tovább hajtottak, de a nő „igazát” nem hagyva, még mindig kiabált. Hát persze hogy nekem. Fontosnak érezte megosztani velem és környezetemmel, édesanyámról, le és felmenő rokonaimról fél pillanat alatt megalkotott, választékos és roppant „sokszínű” véleményét.

Már nem voltam mérges, csak mosolyognom kellett.

Örültem, hogy felismertem: ez nem rólam szól, hanem Ondnéról. Őt minősíti, és ez megnyugtat. Így színes a világ.

Közben anyura gondoltam…Pedig csak a zebrán szerettem volna szabályosan átkelni…és Ondra…aki még mindig a teljesen bekattant Ondné mellett ül…szegény…életfogytiglan...

Hát ennyi az undok Ondo(ó)k története. Csak egy kicsi kis szösszenet a mindennapjaimból…de ez, most valamiért megihletett.

Szép napot mindenkinek, és éljen a türelem...na meg éljenek az idióták...tőlük színes az élet:-)

NozamA