Fogyókúra, fogyókúra, fogyókúra! Ma, 2018. szeptemberében ott tartunk, hogy mindenhonnan ez folyik.

Sok szeretettel minden Vándornak.

Minap elgondolkodtam az életemen. Olyan, mintha 10 évvel ezelőtt elindultam volna egy kincskereső expedícióra a vadonba. Teljesen egyedül vágtam neki a dzsungelnek. Kicsit félve ugyan, de hajtott a kíváncsiság és a tudásvágy. Ahogy bandukoltam előre, törve az utat magamnak, úgy éreztem egyre beljebb és beljebb jutok a dzsungelben. Egyre több félelem, rettegés és szenvedés kísért utamon, mely egy csomó felismeréssel, szembesüléssel járt. Azóta is vándorlok, hisz vándorok vagyunk mind.

Szóval, Kedves olvasó, bandukoltam hol félve, hol bátran, hol megpihenve, hol felpörögve. Volt, hogy azt is elfelejtettem, hogy elindultam, de olyan is akadt, hogy azt tudtam hogy elindultam, de hogy hová, az homályba veszett. Aztán el is tévedtem, és persze vissza is találtam. A kincskereső túrám során nagyon sok kincset gyűjtöttem. A legelső kincs, amit megtaláltam az a BÁTORSÁG volt. Hát ebből nagyon sokat tettem a tarisznyámba, mert tudtam, hogy fogyó eszköz, na meg azt is, hogy nagy szükségem lesz rá. Folytattam az utamat. Mentem mendegéltem, kerestem, kutattam. Egyre beljebb és beljebb értem, de már nem voltam olyan elveszett, mert velem volt Bátorág. Az gondoltam nem bánthat senki és semmi…egészen addig, még szembe nem találkoztam FÉLELEMMEL. Félelem nagyon lehengerlő volt, és uralkodott Bátorság felett. Ha Bátorság mégis felülkerekedett, Félelem hívta barátait: KÉTELYT, ÖNSAJNÁLATOT, ÖNLEÉRTÉKELÉST, és ha még ennyien sem lettek volna elegen, bevetette legfőbb, és egyben legerősebb fegyverét, HALÁLFÉLELMET. Ekkora már tudtam, hogy nekem és Bátorságnak erősítésre lesz szükségünk. Toborzást szerveztünk. Igen szép csapatot sikerült összeverbuválnunk. Legfőbb szövetségesünk HIT lett. Az ő ereje átsegített a legnagyobb nehézségeken. Hit sajátos módon védett minket, miközben haladtunk egyre és egyre beljebb a dzsungelben. Egész erős rendszert épített. Félelem nem tudta őt kiismerni, mert Hitnek, meg volt az a képessége, hogy utunk során állandóan változott, bővült. Az idők folyamán olyan is előfordult, hogy Félelem egy-egy csata alkalmával alul maradt Hittel szemben. Ebből aztán Bátorság erőt merített és egyre elszántabb lett. Utunk során nagyon sok érdekes kincset találtunk még. Sokszor nem is értettem melyiket miért találtuk? Na, az egyik ilyen kincs EGYÜTTÉRZÉS volt.

• Ez tényleg kincs?-kérdeztem Bátorságot és Hitet.

 Róla először azt gondoltam: „nesze sánta, itt egy púp”. Hogy fog ez segíteni nekünk???

Aztán ELENGEDÉS. Na ő egy nagy tanítónak bizonyult, bár sokat veszekedtünk eleinte.

• Miért is kéne bármit elengedni ahhoz, hogy erősebbek legyünk-korholtam állandóan…és természetesen nagyon nehezen találtunk közös hangot.

Hát ennek Félelem örült a legjobban. Nyakamra is küldte rögvest HARAGOT és DÜHÖT. Nagy meccs volt, de Elengedés győzött. Együttérzés örült, olyannyira, hogy a szeretet fényével világítja be utunkat azóta is, bármikor, ha nagy a sötétség.

Szóval így vándorlunk mi. Bátran, félelem nélkül, hittel és együttérzéssel a szívünkben. A múltat elengedve, vándorlunk a végtelenbe.

Induláskor még nem tudtam mit is keresek pontosan. Mára már tudom, érzem, mindvégig saját fényemet kerestem. Lassan, de biztosan meglelem, és ezt, kincseimnek köszönhetem.

Az út hosszú, és ki tudja mennyi kincs kerül még a tarisznyámba?!

Ui.: Ez az expedíció nem jött volna létre, ha nem lett volna DRÁMA, és Drámában az a sok-sok kérdés. Külön köszönet Félelemnek. Nélküle soha nem jutunk ilyen messzire.

 Kedves Vándor! Te merre jársz, és utad során mennyi kincset találtál már? 

„A félelem az egonak élelem, a tudatnak lételem, hogy fejlődhessen végtelen.”

NozamA

Nem is tudom hol kezdjem. Talán ott, hogy a napokban annyi rólatok szóló cikk jött velem szembe a neten, hogy sokkot kaptam. Komolyan kiakadtam. Mindenféle írás, videó, vélemény. Azért írok Nektek mert én, ha most lennék fiatal biztos lekoccoltam volna már a számítógép asztalt...vagy ezerszer.

Hogy tudjátok, megosztom Veletek a különböző generációk címke neveit:

1940-50-es évek :Baby-boom

1960-70-es évek: X generáció

1980-90-es évek: Y generáció

2000-es évek: Z generáció

és bár elfogyott az utolsó betű az ABC-ben, de a 2010 után születetteknek is meg van már a címkéjük. Bizony! Ők lesznek az alfa generáció….nagyon kreatívan…

A legidősebb alfa most 8 éves. Ők még nagyjából kezelhetőnek tűnnek a társadalom számára. Egy pár év múlva velük lesz tele a média. Addig is kitartást Nektek!

Szóval kedves Z generációs fiatal! Annyi rosszat hallani rólatok mostanában hogy az már elképesztő! Félre értés ne essék! Én egy X generációs szülő vagyok. Igen, igen, van egy Z generációs gyerkőcöm. Na most, lehet hogy velem van a baj, de én nem látom azt a hihetetlen katasztrófát amit itt a média szajkóz. Mások VAGYTOK, mint az előzőek, ez igaz, de a változás már csak ilyen. A hippi korszakban is mindenki kiakadt. És??? Felnőttek. Értelmes emberek lettek. Nyilván nem lett mindenki orvos, tudós, mérnök, űrhajós, de kinőve a fiatal korból szülők lettek. Gondolom, mert különben nem lennénk itt. És az élet ment tovább, ahogy kell neki! Mert értelme van mindennek, és minden változás szükséges és törvényszerű. Persze nem a kormány által létrehozott törvény szerint! De nem ám! Én nem vagyok pszichológus, se filozófus, de egyet tudok biztosra: az Univerzum nem hoz létre ezresével, tíz, százezresével olyant, aminek nincs létjogosultsága. Nem születnek le ide a Földre lelkek, új minőséggel, ha annak nincs itt az ideje! Én X generációs vagyok, de mindig lázadtam. Törtem a korlátokat ahol bírtam. Akkoriban más eszközeink voltak, az igaz, de a lényeg ugyan az. A mai társadalomra jellemző a birka tudat. Bégetni, azt menni arra amerre a hatalom diktálja. Na most, Ti okoztok egy kis pánikot a társadalomnak. Mi az, hogy vannak saját elképzeléseitek? Mi az, hogy nincs meg bennetek a nyáj tudat? Mi az, hogy rá se bagóztok a tradíciókra, konvenciókra? És egyáltalán hogy jöttök ahhoz, hogy ne féljetek? Hogy ami nem érték számotokra azt be sem engedjétek?  Mi az, hogy nem paráztok és lelkiztek minden apróságon? Hogy tudjátok, mennyit értek már most?

 Még a végén egészséges felnőtt válik belőletek.

Az oktatási rendszer, még szerintem is elavult és hikomatt. A tanárok módszerei elavultak…néhány tanár maga is jó régen elavult… Aki szeretne fejlődni, és felnőni a Z generációs feladathoz, azt meg lenyomják. Benneteket megfojtanak a sok felesleges tananyaggal, amit extra dózisokban próbálnak belétek tömni. Elég kevés sikerrel. Iskolába járni kötelező. Ez rendben is van, de a frászt hozzátok a tanárokra! Nem tudnak Veletek mit kezdeni. Próbálnak rendszabályozni benneteket, újakat, a régi szerint. A hócsukám tele a „ez a mi időnkben így volt” mondatokkal. Igen vazze, de azóta elmúlt egy kevés idő, és már nem így van…hála istennek hozzáteszem. Ha még mindig úgy lenne, mint az őskorban, nagy szarban lennénk. Aztán itt a tisztelet. Ti, hogy tudjátok, nem tiszteltek semmit és senkit. Se tradíciót, se embert. Nekem nem ez a meglátásom. Én kijövök veletek, érdekes módon. Miért? Mert nem egy elvetemült, mindent szabályt felrugó, értéktelen semmirekellőt látok bennetek. Tudjátok miért nem? Mert értékesek vagytok! Mindannyian!

„Digitális bennszülötteknek” hívnak benneteket. Találó:) Miért? Mert a számítógép és az okostelefon gyakorlatilag hozzátok nőtt. Szinte előbb tudtátok kezelni a sok kütyüt, mint beszélni. A ti hibátok? Egyáltalán hiba? Én sem tudom elképzelni internet, lapitopi, vagy okosteló nélkül az életemet. És tudjátok mit? Nem is akarom. Igen, más gyerekorom volt, de nekem akkor az volt. Szerettem, de azóta feltaláltak egy pár dolgot, aztán robbanásszerűen fejlődött a technika, és most itt tartunk. Kifejlesztették ezt a sok kütyüt, gyártják ezerrel. Akkora a piac amekkorát el sem tudok képzelni, és ebbe Ti is beletartoztok, és mindenki más is. Ha nem lenne kínálat, nyilván nem lenne rá kereslet. DE VAN! És ezt el kell fogadni. Ja! Hogy Ti mindent ezeken a kis szerkezeteken intéztek? Na és? Nem jártok vásárolni, hanem netről rendeltek mindent? Ez a XXI. század. Vagy tévednék? Ott alakítotok ki kapcsolatokat? Na és? A barát csak akkor barát, ha mindig veled van és délutánonként összejöttök egy kis pletyire? NEM! Hogy azok nem igazi kapcsolatok? Már miért ne lennének azok? Mert mi felnőttek így ítéljük meg? Mi sem dicsekedhetünk éppen a remek kapcsolatainkal. Veszélyes, személyiség torzulást okoz, antiszociálissá tesz, elveszíted a valóság iránti érdeklődésedet stb….mondják, és aggódnak. Nos, ez szép dolog, de tök fölösleges. Pláne úgy hogy közben selejtként tekintenek rátok! Rátok, akik a változást hozzátok el nekünk. Miért és hogyan kellene tisztelnetek a mai társadalmat, ha nem kaptok mást, mint negatív kritikát? A tisztelet nem a korral jár, és nem alanyi jogon! A tisztelet egy kétirányú dolog. Nem akartok részt venni a való életben? Nem akartok felnőni? Önállósodni? Na ebben azért nagy szerepe van a családnak és az egész elbasz.tt rendszernek is. Nyilván a mamahotelnek én sem vagyok híve. Nem gondolom, hogy 30 évesen még itthon fog lakni a lányom, és bár Z generációs, és 16 éves, Ő sem így gondolja. Megkérdezte valaki, hogy Ti mit szeretnétek? Nem úgy felületesen, hanem komolyan. Teljes érdeklődéssel. Egyáltalán, érdekel valakit, a Ti verziótok. Ti hogy látjátok? Miért másképp? Hagyja Nektek valaki hogy azok legyetek, akik igazán VAGYTOK, vagy mindenképp bele akarnak tuszkolni benneteket is abba a kockába, ami már nekünk is szűk? Ja! Hogy nem lehet veletek beszélni sem! Szerintem meg lehet! És kéne is! A kommunikációval szakadékokat lehet átívelni. De nem egy a nyelvünk? Nem baj! A szeretet, az elfogadás, és a megértés, itt is jóbarátunk lehet. Akkor, és csak is akkor, ha partnerként, és nem alárendeltként tekintünk egymásra. Szóval szerintem a szándék a lényeg. Oké! Nem árt egy kis rugalmasság sem! De szerintem, ha már a vasbetonnál egy kicsit is rugalmasabbak vagyunk, az jó kezdés.

Az én lányom 16 éves lesz. Nagyon sokáig nem értettem Őt. Engem is hülyítettek minden féle baromsággal. Nem jó ez így, hogy ennyit lóg a neten. Miért játszik ennyit? Miért van mindig valami kütyü a kezében. Az nem normális, hogy nem akar sehová menni csak a gépen csetelni. Valami nem stimmel vele. Lány és utál vásárolni, Antiszociális stb…

Minden honnan ezt hallottam. Suli, család, barátok…mindenki…Aztán a különböző jó tanácsok, mint tiltsd el a géptől, küld el edzésre valahova, vedd el a telefonját, rángasd el magaddal, hisz te vagy az anyja, zavard ki a természetbe stb….És én, kezdtem félni. Mi van, ha igazuk van. Mi van, ha tényleg depós, antiszociális, különc, önző kis dög lesz belőle?! Minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Értsd jól MINDEN! Nyilván nem voltak ezek nyugodt évek, egyikőnknek sem. Aztán tudjátok mi történt? Elkezdődött a változás. Nem benne. Bennem! Megpróbáltam megérteni őt. Érdeklődtem mit csinál és miért. Az mire jó, mit jelent? Egy párszor kinevetett, mert a mondatból az és-en és az-on kívül semmit nem értettem, de elmagyarázta. Persze még akkor sem mindig értettem ki kicsoda és mi micsoda, de kommunikáltunk. A mai napig szívesen beszél róla mit játszik. Hol tart, kivel csetel, kik az új barátai. Ja! És már én is többet értek abból, amit mond. Aztán, ha elakadok valamelyik kütyüvel, én a „digitális bevándorló”, jön és pikpak megoldja. És srácok, mielőtt azt hinnétek, hogy mintaszülő vagyok, tévedtek. Nagyon sokszor összeveszünk, de ki is békülünk. Igazi sárkány harcot szoktunk vívni, de a lényeg hogy ott a szeretet. Az igaz hogy nem tiltom a géptől. Játszhat, csetelhet... Ritkán dumálok bele hogy elég volt…általában késő este…számítógép kikapcs, alvás -felkiáltással. Persze jön az alkudozás, de ezt megtanultam belekalkulálni az időbe. Szóval, nem állítom, hogy mindig értem mit csinál, de megbízom benne, és Ő is bennem. Nem hazudik, mert nincs rá szüksége! Ez kemény menet volt, mire ide eljutottunk, és kellett az Ő segítsége is. Szóval segítsetek nekünk, X-eseknek hogy megértsük a világotokat, és akkor nem lesz olyan ijesztő számunkra. Tudom, tudom! Nem mindenkit érdekel, és sok felnőtt csak a nem normális viselkedést látja benne. De biztos van olyan is, aki érteni akarja. Én nem aggódom a lányomért. Akkor aggódnék, ha befelé fordulna, és depós lenne. DE nem az. Ameddig a szobája majd szétesik sokszor a kacagástól addig nem féltem. És ha Neki így jó, igy boldog, hogy jövök én ahhoz, hogy szétzúzzam ezt, csak azért mert én másban nőttem fel?

Kreatívok vagytok, nem tűritek a monotonitást, tudjátok mennyit értek a munka terén, több teret, és lehetőséget szeretnétek és nem féltek, nem aggódtok.

Mi nem értünk benneteket, ez igaz, de vagyunk egy páran, akik szeretnének veletek kapcsolódni. Tudom nehéz Nektek, és lehet, úgy érzitek, hogy magatokra hagytunk benneteket, hogy csak egymásra számíthattok. Nem így van. Itt vagyunk, ha kellünk! Kicsit nehéz az X-eseknek lépést tartani a Z generációval, de az Y-osok már törik az utat:)

Szóval kedves Z generációs fiatalok, én örülök, hogy itt vagytok! Kíváncsian várom mit hoztatok nekünk, mert változást, az biztos. Ne felejtsétek el: ÉRTÉKESEK VAGYTOK! EGYEDIEK VAGYTOK! Mindannyian! Senkinek ne higgyetek, aki mást állít! Keressétek meg kik vagytok igazából, keressétek meg a VAGYOKSÁGOTOKAT! Ha megvan, adjátok át a világnak.

Ölellek Benneteket!

NozamA

Ez egy korábbi írásom, kicsit más a témája is, de úgy gondoltam megosztom Veletek. Azt hiszem még mindig aktuális. Vagy már megint..

Én biciklis vagyok, nap mint nap tekerek. Na most asszem aki biciklizik, tudja miről van szó. Minden nap extrém sportolok. Felülök a bringámra, már megnő az adrenalin szintem, aztán nekivágok. Ismeritek azt az érzést hogy: MEGCSINÁLTAM!? Na ez is pont olyan. Minden nap egy kihívás!

Szóval ezen a szép és izgalmakkal teli napon is így történt. Felpattantam a lovamra és gyí!

Hogy megértsd a történést adok neki címet:

Biciklisek vs. Autósok 

avagy, Undok Ondok és a Biciklis állat rövid, de roppant izgalmas története

Főszereplők:

Autósok: Ond és Ondné (Ondok)

Biciklis állat: Én lennék

Mellék szereplők:

két Gyalogos Kalandor

Szóval tekerek szabályosan a bicikli úton, úgy ahogy azt kell. A nap süt, adrenalin szintem a egekben, és közeledek a legizgalmasabb gyalogátkelőhelyemhez. Tényleg izgalmas. Minden nap kíváncsian várom, vajon miképp fogok rajta átkelni.

Vázolom! Ez egy több sávos úttesten heverő zebra, lámpa nélkül, ahol mindenki azt gondolja, hogy neki, és csak is neki van elsőbbsége. A „mindenki” alatt értsd, hogy rengeteg autó és sok gyalogos. A zebra pedig egészen egyszerűen fehér aszfalt rajznak tűnik, amit valami huligán oda grefitizett.

Két dolog történhet. Az 1. a gyakoribb.

Szóval az 1.

Ott állsz és vársz, csak vársz…még mindig vársz….mire végre egy autós elenged. Te nagy bátran nekiindulsz, és hidd el kell hozzá bátorság, lévén ez egy több sávos út, oda vissza. Igen tudom, van egy mesekönyv a kresszről, mindenki olvasta, de senki nem vette komolyan, ergo maradt az extrém sport.

Szóval nekivágsz, gyalog a bicidet tolva és reménykedsz. Néha megállsz a zebra különböző pontjain, na nem pihenni, hanem hogy elengedd az „állatokról” „(rólam és a zebráról) tudomást nem vevő autósokat. Közben kedves édesanyján elmélkedsz, és egy gyönyörűen megmunkált népművészeti agyagedényen. Ezzel a csodálatos gondolatsorral szinte egy időben megemeled jobb kezed, könyököd behajlítod kb. 90 fokban és ökölbe szorított kezecskédből óvatosan előbújik középső ujjacskád, mintegy kifejezve a benned dúló érzelmeket. Ebben a sokszínű érzelem kavalkádban egyszer csak azon kapod magad, hogy lám, élve  átértél a másik oldalra.

Ott aztán felpattansz a lovadra, és vágtatsz kb. kétszer gyorsabban, mint a zebra előtt. Mondhatni megtáltosodsz.

Ez mindennapi történés, szinte már rutin.

Néha vannak változások, amik határozottan megszínesítik a napomat.

Ez a 2. lehetőség:

Ez egy egészen új élmény a közelmúltból. Egy igazi gyöngyszem, mely határozottan beragyogja az autósok és biciklisek/gyalogosok közti felhőtlen, már-már idilli kapcsolatot.

Történt a héten, hogy én a biciklis állat tekerek szabályosan, ahol és ahogyan kell. Odaérek kedvenc zebrámhoz, leszállok a lovamról. Látom ám, hogy két gyalogos kalandor elindult a szemközti oldalról. Ennek megörülve én is bele vetettem magam az extrém sportok tengerébe, és nekiindulok. Ők kb. 2/3 részét letudták a kihívásnak, én kb. 1/3 részen tartok, mikor elhaladtunk egymás mellett. Egymásra néztünk. Az én arckifejezésem és tekintetem azt üzente nekik hogy „ez igen, mindjárt megcsináljátok” az övék meg „kitartás, meg tudod csinálni”. Szóval így suhanunk el egymás mellett, és mire elhittem volna hogy igen, mindjárt megvan, befut egy autó az egyik sávba. Elbizonytalanodtam kicsit, de aztán a sofőr- ő Ond – kiszólt az autóból, kezével intve hogy

• Akkor tessék parancsolni.

Én mosolyogva vissza szólok:

• Köszönöm.

és tolom tovább a biciklit,

Mire azt gondolnád, hogy egy tündérmesébe csöppentél ahol a szereplők kedvesek, figyelmesek, segítőkészek és törődnek egymással, felfigyelsz egy hangra, és egy égtelen dühös emberre Ond mellett. Igen-igen Ő Ondné! Úgy üvölt és mutogat Ond mellett, mint akinek teljesen és végérvényesen elmentek otthonról, és soha, de soha többet nem jönnek haza. Csak néztem, és nem értettem. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy ez a lelkes gesztikulálás és égtelen visítás nekem szól. Na addigra teljesen összekevertek Ondék, tehát fogalmam sem volt hogy vajon mit csinálok rosszul, itt a zebrán bicimet tolva? Mindezt úgy, hogy Ond elengedett és már megtettem utam 2/3-ad részét. Ja és csak a rend kedvéért, én voltam itt előbb.

Mivel nem értettem Ondnét csak néztem…és mosolyognom kellett az egész szitun. Ott van Ond, aki tök nyugodtan ül, már-már szobor állapotban Ondné mellett, aki viszont mint egy eszelős mutogat, kapálózik és visít. Mintha két külön időben és térben léteznének. Ez elég vicces volt és mint ilyen, megkérdeztem Ondnét hogy:

• most mi van?

Ond még mindig szobor állapotban, Ondné kifakadt, mint egy gennyes pattanás és úgy üvöltött és mutogatott felém, hogy azt már nehéz lehetett volna félre értelmezni.

Átértem a zebrán, de Ondné még mindig agyvérzés közeli állapotban visít.  

Aztán tovább hajtottak, de a nő „igazát” nem hagyva, még mindig kiabált. Hát persze hogy nekem. Fontosnak érezte megosztani velem és környezetemmel, édesanyámról, le és felmenő rokonaimról fél pillanat alatt megalkotott, választékos és roppant „sokszínű” véleményét.

Már nem voltam mérges, csak mosolyognom kellett.

Örültem, hogy felismertem: ez nem rólam szól, hanem Ondnéról. Őt minősíti, és ez megnyugtat. Így színes a világ.

Közben anyura gondoltam…Pedig csak a zebrán szerettem volna szabályosan átkelni…és Ondra…aki még mindig a teljesen bekattant Ondné mellett ül…szegény…életfogytiglan...

Hát ennyi az undok Ondo(ó)k története. Csak egy kicsi kis szösszenet a mindennapjaimból…de ez, most valamiért megihletett.

Szép napot mindenkinek, és éljen a türelem...na meg éljenek az idióták...tőlük színes az élet:-)

NozamA

Apró homokszemek vagyunk, a teremtés egészében. Mindegyikünk, külön-külön egy apró homokszem, de ha összefúj minket a szél, képesek vagyunk csodát tenni magunkkal, egymással, a világgal. Apró homokszemek, végtelen történetek. Sok pici történet külön-külön. Látszólag semmi közünk egymáshoz, mégis mikor az elmédet kitárod, tudod, látod hogy a sok kicsi történet mind-mind része a Teremtésnek, a NAGY EGÉSZNEK.

Én szeretek apró homokszem lenni. Itt, épp most, Veletek. Nem vágyom többre, csak a saját történetem megélésére. Összekapcsolódva Veletek írjuk tovább a történetet. Ebbe a történetbe mind beletartozunk örökre, mert összefújt minket a szél erre a létidőre. Én szeretek apró homokszem lenni. Jó érzés ide tartozni. Az Univerzum végtelen, hatalmas, és szinte elképzelhetetlen. Onnan úgy tűnhet. hogy picik vagyunk, és jelentéktelenek….csak apró homokszemek… De én büszke vagyok rá, hogy apró homokszem lehetek, itt a Földön, Veletek, mert tudjátok nagy bátorság kellett ahhoz, hogy itt, pont a Földön legyünk apró homokszem, így együtt. Így döntöttem, és Ti is így döntöttetek…valószínű nem előszőr vagyunk itt apró homokszemek.

Tudjuk, hogy egy Földi élet alatt, annyit fejlődik a lélek, mint három másik alatt. Hogy miért? Mert itt a Földön nagy a kihívás, és nagy a kisértés. Dualitásban élünk, ami elég izgalmassá teszi az itt létet. Lássuk be, nincs sok idő unatkozni, de pont ettől ilyen átkozottul izgalmas. Itt a Földön apró homokszemek vagyunk. Nagyon-nagyon bátor apró homokszemek. Ha máshogy döntesz, és máshová születsz, lehet átsétálsz az életeden nyugodtan, kényelmesen. Buktatók, akadályok nélkül. Fele ennyi erőfeszítés, fájdalom, sírás, veszteség, és félelem nélkül. De ne felejtsük el hogy fele ennyi öröm, tánc, nevetés, boldogság, vidámság, zene, kirándulás nélkül. Ez mind-mind kell a tapasztaláshoz, fejlődéshez, tudatosodáshoz. Minden jóval és rossza, örömmel, bánattal.

Szóval én nagyon szeretek itt és most apró homokszem lenni, Veletek. Mindenki, aki most itt él, ezt választotta. Hát menjünk és ÉLJÜK! A célt elég ha látjuk, az utazást élvezzük, hát szálljunk! A cél azonos,  az út bár különbözőnek tűnhet, mégis összeköt minket… és az utazás….hát az az igazán izgalmas dolog…  Van, hogy felkap a szél és szállunk, van hogy a tenger fenekére kerülünk, aztán a hullámokkal ismét partra vetődünk, hogy  mikor a Nap megszárított minket, a szél ismét felkapjon és vigyen. Vigyen ki tudja merre….mert a célt látjuk, utunk különbözőnek tűnhet, mégis összeköt minket, de az utazás egyedi.

Szóval én szívből szeretek apró homokszem lenni, itt Veletek. És kitudja? Néha, lehet együtt utazunk, segítve egymást, és mikor eljön az ideje, szétrepülünk, és azt a sok élményt, amit egymástól kaptunk magunkkal visszük…szívünkben, lelkünkben….mert nem tudhatjuk mikor fúj össze minket a szél egy újabb élményre?

A Földi létben az a szép, hogy bármi megtörténhet, örüljünk neki apró homokszemek.

Mert aprónak tűnhetünk, de HISZEM, hogy nem vagyunk azok, mert a sok apró alkotja a NAGYOT!

 NozamA

Régebben láttam egy filmet. Nagyon tetszett. Vígjáték volt, de elgondolkodtatott. Arról szólt hogy mindenkinek van egy „ságsága”. A neve plusz a „ság” „ség” Milyen nagyszerű gondolat!

Szóval van a nevem. Jelen esetben Brigi, és van egy főnévképzőm, jelen esetben „ség”. Így lesz a nevemből Brigiség. De mit is jelent ez? Miért olyan nagyszerű ez a dolog? Mert ettől válunk egyedivé. Nagyon sok Brigi él a világon. Vagyis nagyon sok ember él a világon ezzel a névvel, de mégis mindenki egyedi és megismételhetetlen. Mikor elindultam az utamon, még csak Brigi voltam. Azóta megtaláltam a SÁGságomat. Persze ehhez kellett egy jó nagy csomó önismeret, és bátorság. Sokszor vicces volt, sokszor nehéz, de ma már nyíltan és őszintén vállalom a ságomat, vagyis ségemet. Ma már szeretem a Brigiségemet. Igen, ez vagyok én. Így ahogy vagyok, és így jó nekem. Nem ködösítek, nem bujkálok. Nincs megjátszás.

A ságságod azt jelenti, leveszed az álarcod. Mert az álarc alatt vagy Te! Ott az igaz VAGYOKságod. Kit érdekel, hogy nem fog mindenkinek tetszeni? Nem is kell és nem is lehet, mindenkinek tetszeni. A lényeg hogy Te jól érezd magad a ságoddal. Mikor megtalálod és felvállalod a ságságodat, akkor fogod tudni megkeresni az okot, amiért itt vagy. A saját és egyedi feladatodat, küldetésedet. Azt, amit bevállaltál erre az életre. Nem más, hanem kizárólag TE. Amiben ki tudsz teljesedni, amit örömmel teszel, mert örömet ad Neked, és örömmel adod át a világnak. Igen. Lesz, akinek nem fog tetszeni. Te beleadsz mindent magadból, és Ő lefújozza. Nem baj. Kapsz egy rossz kritikát. Ennyi. Neki nem érték. De lehet, hogy a többi 100 vagy 1000 embernek igen. Lehet, tudni fogsz róla, de az is lehet hogy soha nem tudod meg kinek segítettél. Te csak menj és vállald fel a ságságodat, hogy megtaláld a VAGYOKságodat.

Mindig azt mondom, ha csak egy embernek is segítettem átlendülni egy mélyponton, ha csak egy embernek is tudtam mutatni új nézőpontot, vagy mosolyt csalni az arcára, már megérte felvállalnom  a Brigiségemet.

Egyszer írtam egy mesét /https://vagyoksag.blog.hu/2018/07/27/mese_kicsiknek_nagyoknak/ és nem rég, mielőtt közzé tettem volna, megkértem az egyik kolleganőmet olvassa el és bétázza nekem. Ő elég jártas az írásban, úgy hogy kértem a véleményét is. Mikor kész volt vele, felnézett és mosolyogva azt mondta: „Jó lett, olyan Brigis”.

Nagyon örültem ennek a kritikának. Soha jobb kritikát nem szeretnék, mert ebben a mondatban benne voltam. Benne volt a Brigiségem. Lesz olya, akinek tetszik és lesz, akinek nem! A lényeg hogy ÉN vagyok! Itt és most, így ahogy VAGYOK! Boldog vagyok, mert Vagyok, aki VAGYOK.

Te megtaláltad már az igaz VAGYOKságodat? Tedd a neved mőgé a SÁGot. Milyen érzés? Ugye jó? Ez az 1. lépés. Ezek után csendesedj el, figyeld magad, a gondolataidat, érzéseidet. Érzed hogy megdobbant a szíved, vagy gyorsabban zakatol? Igen! Az lesz az! Az a Te SÁGságod!

Annak, hogy Vagy, oka van. Mikor erre ráébredsz, kezded el élni igaz VAGYOKSÁGODAT!

Örüljünk annak, akik VAGYUNK.

Egyediek és megismételhetetlenek ;-)

NozamA

Piciny Pitypang története

         Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy piciny magocska. Virág magocska. Olyan pici volt, szinte alig látszott, alig volt érzékelhető a földben. Sok, nála sokkal nagyobb, másabb mag is volt mellette. Akár merre nézett, rengeteg ilyen-olyan mag.

         Ez a piciny magocska ott várakozott a föld mélyén. Csak várt és figyelt. A szomszédságában lévő mag családokat kérdezgette:

         - Te ki vagy?

         Azok büszkén mondták is, hogy ők bizony a Tulipán család, nemesi származásúak, de küldőmben meg hagyja őket békén.

         A másik család így válaszolt:

         - Mi, a Nefelejcs család vagyunk, és mint ilyet minket nem lehet csak úgy elfelejteni!

         A harmadik család felháborodva azt kérdezte:

         - Mi az hogy te nem tudod, hogy mi kik vagyunk? A mi ereinkben királyi vér folyik! Mi a Rózsa család vagyunk! Minket a felszínen csodálnak, és ha bántani mernek, mi bökünk, szúrunk!

         Hát a piciny magocska ezt mind hallva nagyon elkeseredett, és nagyon egyedül érezte magát.

         A többi mag kikelt, a családok: Tulipánék, Nefelejcsék és Rózsáék. Elkezdtek növekedni. Nagyon gyorsan nőttek! A kicsiny magocska egyszer csak nem látta már őket. Tudta hogy egyszer ő is elkezd nőni, és már nagyon várta a növekedést. Úgy érezte nem fogja utolérni a többieket – olyan nagy a távolság – gondolta, és ki tudja mi rejtőzik a felszín felett, odakinn?

         A magocska várt, várakozott és közben gondolkodott. Ki vagyok én? Vajon mi lesz belőlem odakinn? Engem is szeretni, csodálni, tisztelni fognak? Én is gyönyörű leszek, mint Rózsáék, igazi éke leszek valaminek, mint tulipánék, netán felejthetetlen leszek én is mint Nefelejcsék? Ki? Mi lesz belőlem, ha egyszer megnövök?

         Miközben piciny magocska így elveszett a gondolataiban, félelmeiben észre se vette, hogy növekedésnek indult. Gondolta: Na végre, én is megnövök! Szép, nagy, okos, és felejthetetlen leszek! Biztos így lesz, mert ez a dolgom!

         Aztán nőtt, növekedett. Végre kidugta a fejét a földből. Olyan kíváncsi volt már! Tele reménnyel, izgalommal! Végre megláthatta, azt ami eddig csak elképzelt.

         Körbe nézett, és látta a gyönyörű tulipános kertet. Rózsáékat lugasban futtatva, és nagy balkon ládákban a Nefelejcs családot. IGEN,  gondolta! Ez gyönyörű!

         Ekkorra piciny magocska már bimbóállapotot öltött, és izgatottan várta vajon milyen virágban fog pompázni?! Aztán, egy reggel a harmatcseppektől vizesen ébredezve meglátta saját magát.

         Hát….kisebb volt mint Rózsáék és Tulipánék, nem is volt olyan erős szára mint nekik, de magasabb és erősebb mint Nefelejcsék. Gondolta, na ezt nem egészen így képzeltem, de már mindegy, ez van. legalább a virágom szép….sárga….igaz nem lila mint Nefelejcséké, de legalább van.

         Szóval, piciny magocska felnőtt, de nem volt épp boldog. Nézte a többieket milyen szépek, hogy óvják, gondozzák, locsolgatják őket. Ő valamiért mostoha maradt, és ezt nem értette. Szomorú volt és csalódott. Ha nem vigyáz, még a végén kigyomlálják! Na ezt nem hagyhatta. De mit tehetnék én?- gondolkodott, hisz csak egy piciny virág vagyok? Még azt sem tudom ki vagyok én pontosan? Virág, na de milyen? És miért pont ilyen? Miközben ezen elmélkedett, nagyon, nagyon egyedül érezte magát. Segítséget kért innen-onnan, de senki sem tudta kielégíteni kíváncsiságát. A sok kérdezősködés, gondolkodás után, egyszer csak feladta az agyalást. Vagyok aki vagyok, - gondolta, és elcsendesült.

         Ekkor történt valami nagyon furcsa dolog. Valaki azt súgta:

         - Pitypang vagy.

         Pitypang, Pitypang, ízlelgette új nevét. Tetszik, gondolta.

         - Te ki vagy? - kérdezte Pitypang.

         - Én Te vagyok, - válaszolta a hang.

         - Tehát Te is Pitypang vagy?-kérdezte

         - Majdnem - válaszolta a hang. - ÉN vagyok Pitypang.

         - Akkor MI együtt vagyunk Pitypang?

         - Így van, - válaszolta a hang.

         Ez furcsa, de jó érzéssel töltötte el Pitypangot. Nem értette, egyszerűen csak érezte hogy ez jó.

         - És…hogy-hogy így hirtelen ketten lettünk? - kérdezte Pitypang. - És különben is eddig hol voltál? Ismerlek téged, de ez hogy lehet?

         - Mindig itt voltam veled-válaszolta Pitypang Pitypangnak. Hogy értsd: én a lelked vagyok, a mélységed, a lényed, az esszenciád. Én a gondolatokon a félelmeken túl vagyok. Én vezetlek ha hagyod. Súgok, ha hagyod. Eddig nem hallottál. Nem volt rám szükséged, legalább is ezt hitted. Gondolkodtál szüntelen, terveztél, elvártál, féltél…nem hallottál, nem hallhattál. Most, mikor elcsendesedtél meghallottál. Én vagyok a csoda az életedben, ha engeded. A fényem átitatja a tested, az elméd, a gondolataid. Általam igazán élhetsz itt és most.

         - Jó ezt hallani, - mondta Pitypang. - Eddig egy kicsit el voltam veszve. Hiába kérdeztem, senki nem válaszolt. Kétségbe estem, egyedül voltam. Nem tudtam mi a dolgom, de éreztem valami több mint itt lenni, szépnek lenni. Ez kevés! Miért vagyok én más min a többi virág? Miért? Miért nem elég nekem az, hogy csak úgy legyek? Éljek, bimbózzak, virágozzak, aztán elhervadjak és végül elhaljak? Hát nem ez az élet rendje? Mond, ez nekem miért nem elég, mint a többi rendes virágnak?

         - Kicsi Pitypang, neked ez azért nem lesz soha elég, mert Te vadvirág vagy. Még a többiek kerti virágok, cserepes virágok, szobanövények. Te vadvirág vagy! Nem azért vagy, hogy az emberek dédelgessenek, nem is azért hogy ámulatba ejtsd szépségeddel őket. Te csak VAGY. Átalakulsz és repülsz. Repülsz a szél szárnyán! Nem mindenki tudja ám ezt, de elmondhatod, megmutathatod mindenkinek.

         - De, de…biztos vagy benne, hogy tudunk repülni? Kicsit félek.

         - Figyelj csak! A Pitypang egy nagyon érdekes és értékes virág. Tudtad? Vadvirág, nem túl figyelemre méltó a szépsége, ez igaz, de az emberek szívébe vidámságot, könnyedséget, arcukra mosolyt csal. Önfeledten szedik fűzik egymásba őket. Közben mosolyognak, nevetnek, játszanak. Hát ilyen vadvirágnak, Pitypangnak lenni. Megmutatod az embereknek hogyal legyenek könnyedek. Hogyan merjenek önfeledten LENNI! Érted ezt Piciny Pitypang?

         - Még a földben piciny mag voltam, mélyen aludtam. Alvás közben növekedtem, bimbó állapotomban megérkeztem, virágba borultam felébredtem. De mikor fogunk repülni? Mond meg nekem mikor?

         - Ha engeded, eljön az ideje.

         - És mit kell hozzá tennem?

         - Engedd, és megtörténik.

         - És ha repülök, utána mi lesz? Mi lesz velem, és mi lesz a többi virággal?

         - Ha repülsz ismét örömet, vidámságot hozol az emberek életébe. Látod? Még a többi virág kinyílik, elhervad, és a két történés között annyit tesz hogy szép, vagy funkcionális és fogalma sincs hogy több is lehetne, addig Te puszta léteddel vidámságot örömöt, mosolyt adsz. Ha elhervadsz, elfújnak, ezzel is vidámságot, mókát hozva mások életébe. Te szállsz még ekkor is, újabb pici magokat szórva szét a földbe, melyből sok, sok Piciny Pitypang növekszik ismét, az erdőkben, a mezőkön, a kertekben….bárhol…akárhol.

         Elfogadtam, megértettem küldetésemet ebben az életben. Köszönöm hogy itt vagy, hogy segítesz utamon. Köszönöm, hogy megtanítasz repülni. Köszönöm, hogy van kinek megköszönöm, őszintén, tiszta szívből.

Köszönöm, hogy Vadvirág lehetek Veled-Általad! Veletek! Köztetek!

Sok szeretettel minden Vadvirágnak.

A mesét meg is hallgathatod a VAGY.OKság facebook oldalamon.

Ez a blog olyan embereknek lett kitalálva, akik csalódtak az orvostudományban, az orvosokban, az egészségügyi ellátásban. Én egy ilyen ember vagyok. Nem orvos ellenes  blog akar lenni, hanem ember barát. Nem ugyan az a kettő. Orvosokra szükség van bizonyos esetekben, DE arra is szükség lenne, hogy számításba vegyék az embert. Ne csak egy jól jövedelmező megoldandó feladat legyünk, hanem EMBEREK. Színesek, teli érzésekkel, érzelmekkel. A betegségeket nem lehet egy kaptafára venni. Ahányan vagyunk, annyi félék, és ugyan annak a betegségnek mindenkinél más lefolyása van. Hogy miért? Mert mások vagyunk, más a kiváltó ok, és ami nagyon fontos: MÁS A MEGÉLÉS! Ezért fordulhat elő, hogy valaki meggyógyul, valaki nem, valaki orvosi gyógymóddal valaki alternatív gyógymóddal, valaki a hit segítségével….és igen van, aki feladja.

De hogy is van ez?

Nézzünk egy kicsit mögé. Mi az, ami egy diagnózis esetében mindenkinél, kivétel nélkül lezajlik. Nem a protokollra gondolok, bár az is nagyon gáz….tapasztaltam. Arra gondolok, amit minden egyes ember megél akkor, amikor közlik vele a diagnózist. Ez a félelem. Irgalmatlanul eluralkodik az emberen, csontig hatoló, pánikszerű félelem. Na és ezzel a félelemmel hagyják magára az embert. Ha kérdezel, két dolog történik:

1.  Hideg udvarias válasz. Ebben az esetben találgathatsz, hogy ezt vajon csak azért mondta, mert meg akart nyugtatni? Haza mész és nekiesel a telekommunikáció csodái közül egynek, és keresel. Felkutatsz az interneten mindent, amit csak találsz azzal a dologgal kapcsolatban. Persze, hisz tele vagy kétségekkel, kérdésekkel és te az életedért küzdesz épp. Szokták mondani a google a barátod. Egy bizonyos szintig igen, de ne felejtsd el, hogy igen rossz lelkiállapotba vagy és épp rettegsz. Nyilván egy csomó olyan orvosi anyag fog veled szembe jönni, ami nem lesz lélekemelő. Tudom nehéz, de NE TEDD!

2.  Ködösítés. Na, ez meg aztán az első négyzete.

Szóval kedves Látogató! Ha Neked az orvos az abszolút etalon és Istenként imádod őket, akkor gondolom már kivertem a biztosítékot nálad. Ez NEM a Te oldalad. Csukd be és felejtsd el. Ha viszont több támogatásra, megértésre vágysz maradj.

Na, itt vagy még?

Oké :-)

Nincs ebben semmi titok. Tudod valaki miért gyógyul meg és valaki miért nem ugyan abból a „halálos” betegségből? Mert van aki elhiszi a diagnózist, és van aki nem.

Várj, megpróbálom elmagyarázni. Persze a diagnózis az diagnózis. Stabilan ott van. Ahogy a félelem is. Ez rendben is van. Normális emberi reakció: súlyos diagnózis=félelem.

Akkor most mi van? Ha mindenki ugyan úgy reagál, hol van a különbség?

Mutatom

Tudod mi az, amit elvesznek tőlünk, betegektől az orvosok? A HITET!!! Nem, nem az Isten hitet, hanem a hitet önmagunkban! Helyette kapunk félelmeket. Rengeteg félelmet, na meg egy csomó gyógyszert, ilyen olyan kezelést, műtétet stb… Ezek mind mind tovább generálják a félelmet. Lássuk be, a magyar kórházak nem éppen gyógyulásra serkentő környezetet biztosítanak. Ki is passzíroznak amint lehet. Szerencsére. Otthon jobban megy a gyógyulás is. Haza mész, eszed a sok gyógyszert, kapsz (ha szerencsés vagy) egy két táplálkozási és életmódbeli tanácsot, és vársz, közben pedig félsz tovább. Persze most sokan azt kérdezitek, hogy mi van a reménnyel? Mert hogy mindenki bízik és remél.

Igaz. DE nem mindegy hogy a bizalom és a remény honnan jön, miből táplálkozik. Ez egy nagyon fontos dolog! Ha Te magadban bízol és a testedben, akkor a remény és a bizalom jó táptalajból fakad. Ha a félelemből, az nem segít, sőt…..

Mutatom a különbséget.

• Úr Isten remélem meggyógyulok. Könyörgöm, segítsen valaki! vagy,
• Meggyógyulok, mert így döntöttem. Ismerem a testemet, megértettem a tüneteket, és tudom, mikor mi zajlik bennem.

A testünk képes az öngyógyításra! A betegség nem jön csak úgy magától! A betegség értünk van! Nem ellenség! Mikor beteg vagy, legyen az akár a rák bármelyik fajtája, - és most kapaszkodj meg - már gyógyulsz! A szervezeted elkezdett érted dolgozni. Nem a betegségbe - rákba - halsz bele, hanem a félelembe, a gyógyszerekbe, kezelésekbe.

Nézzük ezt meg egy kicsit közelebbről.

Mikorra elmész orvoshoz addigra már gyógyulsz. Az orvos rád hozza a frászt és Te leírod magad egy pillanat alatt. Műtét, kezelések…. ééééésssss már annyi is az öngyógyításnak. Persze lehet, hogy jobban leszel, mivel kivágták belőled azt a gyilkos darabot, eljársz kezelésre, amit az orvos felír - jó sokat - közben szarul érzed magad lelkileg és fizikailag is. Úgy néz ki felépülsz, de a félelem mindig veled marad. Évekig jársz vissza ellenőrzésekre, ilyenkor mindig ott a félelem is veled. Minden egyes napon ott van az életedben a félelem. Aztán, egyszer csak, ha nem vagy szerencsés és tudatos, közlik veled hogy kiújult, vagy a még nagyobb mumus, áttét keletkezett. Na, ez aztán végképp beteszi a kaput, és feladod az életet, mert nem tudod, nem akarod megint végigcsinálni, mert kezdődik elölről a rettegés az önostorozás….

Olyan hogy áttét, nincs!

Amit az orvos áttétnek diagnosztizál az csak egy újabb megoldandó feladat…volt. Volt egy stresszhelyzet az életedben, ami váratlanul ért, „magányosan” éltél meg és ott, akkor nem találtál rá megoldást. Ennyi. Elmúlt, idővel megoldottad, aztán a szervezetedben is leképződött és most épp gyógyulsz. Tudjátok nagyon sokszor hallottam az életem során azt a kérdést, hogy miért pont most történik ez velem, mikor épp kezdtem boldog lenni?

Hát ezért. Mert most hogy jól vagy, boldog és életvidám, kezdődik a gyógyulási szakaszod. Nincs ezzel semmi baj, ha tudatos vagy rá! Ha tudod mi zajlik a testedben és miért. Ennyi elég ahhoz hogy meggyógyulj. Ha tudatában vagy a benned zajló folyamatoknak, tudod mi történik? Eltűnik a félelem. Ha nincs félelem nem táplálod tovább a betegséget, és beindul az öngyógyító folyamat a testedben. Ennyi. Ugye nem is bonyolult? Nem kell hozzá semmi hókuszpók, csak a megértés….és ha megérted el is fogod tudni fogadni.

Tudom sokan megköveztek ezekért a gondolatokért, de vállalom….és nem vagyok egyedül :-)

Persze van úgy, hogy szükség van műtétre. Pl. egy perforált vakbéllel nem lehet várni, de az, amit mostanában gyógyításnak neveznek nem több mint a gyógyszeripar hatalmas biznisze. Hogy gyógyulhatnánk meg, mikor még a betegséget sem értjük? Hogy gyógyulhatnánk meg mikor az embert nem is látják, csak a betegséget? Hogy gyógyíthatnának meg minket mikor nem cél a gyógyulás?

A sok gyógyszer, kezelés, elfelejteti a testünkkel az öngyógyítást. Pedig így vagyunk összerakva. Olyan messze vagyunk az igaz valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Emberek!

Tudatosodjunk, gondolkodjunk, és kezdjünk el már vére tényleg ÉLNI!

Nem bántani akarom az orvosokat, de ők csak a testet látják és gyógyítják, nekik ezt tanítják az orvosi egyetemeken. Számomra ez nem elfogadható. Addig, ameddig annyit látnak, hogy ki kell vágni, el kell távolítani, be kell szedni, kezelésre kell járni, addig én saját magam veszem kezembe az ÉLETEMET! Szerencsére vannak olyan dokik kicsiny kis országunkban, akik már nyitottak egy komplexebb látásmódra és eszerint gyógyítanak. Bízzunk benne, hogy az idők folyamán egyre többen lesznek. Nagy szükség van rájuk.

Ha megpróbálunk így tekinteni a betegségekre – ami nem mondom, pimaszul új nézőpont – mindjárt nem is olyan félelmetesek.

Ha féltél már eleget, és a megoldást keresed, jó helyen vagy. Üdvözöllek!

Tedd meg magadért az 1. lépést: 

Mit szólsz? Beszélgessünk?! ;-)

NozamA

„A félelem, az egonak élelem, a tudatnak lételem, hogy fejlődhessen végtelen.”

2018.07.24.