Sok szeretettel minden Vándornak.

Minap elgondolkodtam az életemen. Olyan, mintha 10 évvel ezelőtt elindultam volna egy kincskereső expedícióra a vadonba. Teljesen egyedül vágtam neki a dzsungelnek. Kicsit félve ugyan, de hajtott a kíváncsiság és a tudásvágy. Ahogy bandukoltam előre, törve az utat magamnak, úgy éreztem egyre beljebb és beljebb jutok a dzsungelben. Egyre több félelem, rettegés és szenvedés kísért utamon, mely egy csomó felismeréssel, szembesüléssel járt. Azóta is vándorlok, hisz vándorok vagyunk mind.

Szóval, Kedves olvasó, bandukoltam hol félve, hol bátran, hol megpihenve, hol felpörögve. Volt, hogy azt is elfelejtettem, hogy elindultam, de olyan is akadt, hogy azt tudtam hogy elindultam, de hogy hová, az homályba veszett. Aztán el is tévedtem, és persze vissza is találtam. A kincskereső túrám során nagyon sok kincset gyűjtöttem. A legelső kincs, amit megtaláltam az a BÁTORSÁG volt. Hát ebből nagyon sokat tettem a tarisznyámba, mert tudtam, hogy fogyó eszköz, na meg azt is, hogy nagy szükségem lesz rá. Folytattam az utamat. Mentem mendegéltem, kerestem, kutattam. Egyre beljebb és beljebb értem, de már nem voltam olyan elveszett, mert velem volt Bátorág. Az gondoltam nem bánthat senki és semmi…egészen addig, még szembe nem találkoztam FÉLELEMMEL. Félelem nagyon lehengerlő volt, és uralkodott Bátorság felett. Ha Bátorság mégis felülkerekedett, Félelem hívta barátait: KÉTELYT, ÖNSAJNÁLATOT, ÖNLEÉRTÉKELÉST, és ha még ennyien sem lettek volna elegen, bevetette legfőbb, és egyben legerősebb fegyverét, HALÁLFÉLELMET. Ekkora már tudtam, hogy nekem és Bátorságnak erősítésre lesz szükségünk. Toborzást szerveztünk. Igen szép csapatot sikerült összeverbuválnunk. Legfőbb szövetségesünk HIT lett. Az ő ereje átsegített a legnagyobb nehézségeken. Hit sajátos módon védett minket, miközben haladtunk egyre és egyre beljebb a dzsungelben. Egész erős rendszert épített. Félelem nem tudta őt kiismerni, mert Hitnek, meg volt az a képessége, hogy utunk során állandóan változott, bővült. Az idők folyamán olyan is előfordult, hogy Félelem egy-egy csata alkalmával alul maradt Hittel szemben. Ebből aztán Bátorság erőt merített és egyre elszántabb lett. Utunk során nagyon sok érdekes kincset találtunk még. Sokszor nem is értettem melyiket miért találtuk? Na, az egyik ilyen kincs EGYÜTTÉRZÉS volt.

• Ez tényleg kincs?-kérdeztem Bátorságot és Hitet.

 Róla először azt gondoltam: „nesze sánta, itt egy púp”. Hogy fog ez segíteni nekünk???

Aztán ELENGEDÉS. Na ő egy nagy tanítónak bizonyult, bár sokat veszekedtünk eleinte.

• Miért is kéne bármit elengedni ahhoz, hogy erősebbek legyünk-korholtam állandóan…és természetesen nagyon nehezen találtunk közös hangot.

Hát ennek Félelem örült a legjobban. Nyakamra is küldte rögvest HARAGOT és DÜHÖT. Nagy meccs volt, de Elengedés győzött. Együttérzés örült, olyannyira, hogy a szeretet fényével világítja be utunkat azóta is, bármikor, ha nagy a sötétség.

Szóval így vándorlunk mi. Bátran, félelem nélkül, hittel és együttérzéssel a szívünkben. A múltat elengedve, vándorlunk a végtelenbe.

Induláskor még nem tudtam mit is keresek pontosan. Mára már tudom, érzem, mindvégig saját fényemet kerestem. Lassan, de biztosan meglelem, és ezt, kincseimnek köszönhetem.

Az út hosszú, és ki tudja mennyi kincs kerül még a tarisznyámba?!

Ui.: Ez az expedíció nem jött volna létre, ha nem lett volna DRÁMA, és Drámában az a sok-sok kérdés. Külön köszönet Félelemnek. Nélküle soha nem jutunk ilyen messzire.

 Kedves Vándor! Te merre jársz, és utad során mennyi kincset találtál már? 

„A félelem az egonak élelem, a tudatnak lételem, hogy fejlődhessen végtelen.”

NozamA